Hogyan ábrázolja a média a családot?
Sokszor sztereotip módon. Édes-cukrosan, mintha a család egy idilli festmény volna.
"Gondoljunk a reklámok tökéletes szülőire, és mindig kacagó gyerekeikre, akik a zöld lombok között kergetőznek, miközben szárad a ruha - amit a reklámozott mosópor tisztított ragyogóra."
Ennek egy változata a megrendülések nélküli család képe, ahol valamennyi családtag felhőtlenül boldog, bár az apa kétszer elvált, de ugyanannyi időt tölt korábbi házasságaiból született gyermekeivel, mint korábban, az anya pedig gond nélkül neveli új párja kamasz gyermekeit. Máskor a család a botrány, az ármánykodás, az örök probléma, dráma terepe, például számos szappanoperában. Megint más esetben a család egy végletes esemény miatt jelenik meg a médiában, amely éhes a "rekordra", az szokásostól eltérőre, a szenzációra. Ilyen szenzáció lehet akár egy súlyos betegség, baleset, veszteség. De lehet más is, például azokban az esetekben ahol poliamoriában (többszerelműségben) élő pár-formátumokat vagy gender-váltó szülőket, gyermekeket ábrázol a média.
Azért mondom, hogy a média sztereotipikusan ábrázol, mert minden esetben egy-egy vonás válik hangsúlyossá: az idilli, a botrányos vagy a szenzációs. A média mint szocializáló közeg egyébként szívesen választja a tanácsadó szerepét is. Mindannyian olvastunk már ilyeneket, újságban, interneten, hogy például hogyan maradjunk kívánatosak, mit mondjunk a kamasz gyerekeinknek, ha lázadnak, miként óvjuk meg szeretteinket a betegségektől, hogyan oldjunk meg érzelmi problémákat. Ezek többsége - bár biztosan jóindulattal teszi -mégis azt sugallja, hogy vannak általános receptek a férj izzó szenvedélyének konzerválására, a teljes (nem csak testi) egészség megőrzésére, hogy minden kamasz gyerekkel ugyanúgy kell bánni. Tulajdonképpen ez is sztereotipizálás: a szenvedély, az érzelmek, a családi kapcsolatrendszer általánosítása.
"Emlékszem, amikor egyszer egy kedves kolléganőm megosztotta velem házassági gondjait, majd bevallotta, hogy valahol arról olvasott, ha rúdtáncolna a férjének egyik este, sok mindent rendbe hozhatna. A tanácsomat kérdezte. Csak annyi jött a számon: hogy szereled be a rudat?"
Szerencsére, talált más megoldást.
A hétköznapi családi élet, mindannyian tudjuk, nem 32 fogú mosolygások sorozata. Leginkább úgy szép, hogy nehéz. Egy olyan világban, ahol a gazdaság, a politika, az úgynevezett kemény ismeretek a legfontosabbak, ahol a kapcsolatokhoz érteni puha és olcsó, a család, a maga sokszínű hétköznapiságával inkább kötelező, mintsem jó téma a média számára. Miközben tudjuk: az interneten a legnézettebb, legmegosztottabb videók között ott vannak a családok kisbabáiról, életéről szólók is.
Milyen társadalmi elvárásokat, sztereotípiákat mutat a média a tökéletes nőről, anyáról, apáról, nagyszülőről?
A nőképről gyakrabban, a férfiéról kevésbé esik szó, de szerintem az időskor ábrázolása talán a legproblematikusabb. Az emberek a legfejlettebb országokban egyre tovább élnek, és egyre kevésbé becsülik a 40-en felüli éveiket. Az öregedés baj, az elmúlás hiba. Idős arcok akkor jelennek meg kampányban, reklámban, filmben, ha gyengeségről, betegségről, a segítségnyújtás szükségességéről, sőt, kényszeréről van szó. Az egyénnek az évek száma jelenti a terhet, a társadalomnak - ahogy sokszor halljuk - a nyugdíjas. A nemzetközi médiakutatások is azt mutatják, hogy az időskort a hírek, a filmek alapján a nézők a hozzá nem értéssel, tudatlansággal, kiszolgáltatottsággal azonosítják. Különösen a fiatal nézők. A hírekben az idős ember áldozat vagy veszteség elszenvedője, a filmekben ő az, aki már nem érti a világ dolgait.
Nagy változás ez a korábbi történelmi időszakokhoz képest, amelyekben ugyan rövidebb volt az átlagos élethossz, de az idősödés a tekintély, a hozzáértés és a bölcsesség jele lehetett. Márpedig, amíg a média az időskort veszteségesnek mutatja, addig baj van. Nem csak azért, mert az 50-en felüliek néznek a legtöbbet televíziót és így ők találkoznak a legtöményebben az őket bemutató negatív képpel, ami igencsak rombolja a magukba vetett hitüket, önbizalmukat. De ezért is, mert csak hazánkban jelenleg 1,5 millió 65 éves vagy annál idősebb ember él, és ez a szám 20 éven belül meghaladhatja a 2,5 milliót. Nagy gazdasági, társadalmi, kulturális hatást jelentő generációkról van tehát szó. És, tegyük hozzá, egyes pszichológiai vizsgálatok szerint az emberi élet boldogság görbéje U alakú. Vagyis életünk elején és végén vagyunk, lehetünk a legboldogabbak. Ezért is nagy a befolyása és sok a dolga ezen a téren a felelős médiának. A Média a Családért Alapítvány, a Corvinus Egyetemmel együttműködésben emiatt indítja el 2017-ben az „Időskép a médiában” című kutatást. Fel akarjuk tárni, mi látszik, és gondolkodni akarunk arról, mit volna jó látni.
Nem kevésbé problémás egyébként a gyerek- és kamaszkor ábrázolása a médiában. Egyrészt látjuk, hogy az online közösségi médiában a gyerekek, fiatalok idősebbnek mutatják magukat. A hírekben általában csak baj, betegség esetén fordulnak elő, csupán mintegy 7 százaléka szól a médiatartalmaknak gyerekekről. Igen, vannak csillogó showműsorok tehetséges kicsikkel, de ez inkább "csodagyerekek" bemutatása, azoké, akik legkevésbé élnek gyerekmódra. És akkor még nem is beszéltünk a másik jelenségről, a gyerekek képeinek, videóinak megosztásáról az online felületeken. Anélkül, hogy a hosszabb távú következményekkel számolnának, a szülők a gyerekük négy esztendős koráig akár 900 képet is megoszthatnak róla. A digitális világban a foganástól lehet valakinek facebook-csoportja. De bőven van megfigyelni való a média apaképén vagy anyaképén is.
A fiatalok médiafogyasztási szokásairól készült felmérések szerint e korcsoport legmegbízhatóbb információforrása a család. A szülők felelőssége a médiatudatosságra nevelés. De hogyan lehet ezt jól csinálni?
Először is úgy, hogy őszinték vagyunk: szülőként szembenézünk a saját médiahasználati szokásainkkal. Másodszor: ésszerűen. Vagyis felmérve, hogy bizonyos médiajártasság és beavatottság nélkül ma már az iskolai vagy munkahelyi érvényesülés sem lehetséges , gondoljunk csak az e-naplóra vagy éppen egy videós önéletrajzra. Harmadsorban nem büntetésre vagy jutalmazásra használva a médiát. "Ha jól tanulsz, a hétvégén egy órával többet gépezhetsz", hallhatjuk néha gyereküket motiváló ismerőseinktől. A média inkább legyen természetes, velejáró, kéznél lévő, uralható eszköz, mintsem a vágy tárgya.
"A legjobb, ha a családban "varázstalanítjuk" a médiát. Megosztjuk az élményeinket."
Ha például mindenkinek számítógépen kell dolgoznia, akkor ezt néha egy helyiségben tesszük, és kommentálunk vagy kérdezünk a másiktól. És igenis kikapcsolunk néha. Étkezésekkor. Nyaraláskor. Nem szégyen a térerőtlenség és a wifitlenség. Persze, aki tudja mindezt, az sem csinálja mindig jól. Felveszi a családi vacsoránál is a munkahelyi telefont, mindig a házastársától kér megértést és toleranciát, nem a főnökétől. Az a jó, ha a család nem kényszerít választásokba, hanem megértet, kommunikál, szeretettel megerősít abban, hogy ráébredjünk, mi a legfontosabb. És ad valamit, amit egyetlen média sem tud. A lassú idő érlelő örömét. Azét a lassú időét, amiben nincsenek határok és amelyben nem kell, hogy mindennek kimutatható értelme legyen. Egy esti nagy családi beszélgetés ilyen. Vagy akár vasárnapi séta is, amikor elromlik a busz és gyalogolni kell hazáig.
"Az élet igazán nehéz pillanataiban soha nem az elmulasztott bevásárlásra vagy elvesztett perre gondolunk. Sokkal inkább az elmaradt ölelésre, a kihagyott találkozásra."
Nemrég egy ausztrál cég érdekes kampányfilmet tett közzé. Először szülőket kérdezett meg arról, hogy, "ha bárkit választhatnának - akár élőt, akár holtat - kivel költenének el legszívesebben egy vacsorát?". A párok sokfélét válaszolnak, köztük azt, hogy Marilyn Monroe-val, Jimmy Hendrixszel, Nelson Mandelával; mind celebritást, hírességet választottak. Élnének az egyedülálló alkalommal, mondták. Azután leültették ezeket a szülőket a képernyő elé, hogy levetítsék nekik, saját gyerekeik mit válaszoltak, amikor megkérdezték tőlük ugyanezt. Azzal szembesültek, hogy valamennyi kicsi vagy nagyobb azt feleli: Anyuval és Apuval, a családommal vacsoráznék. Egy gyerek se mondott celebritást vagy sztárt.
"Lehet, hogy sokszor mi, szülők nem élvezzük a közös ebédeket, programokat eléggé? És lehet, hogy fontosabb nekünk a média, és amit az sugároz, mint gyerekeinknek?"
Ezt végiggondolni, ezzel önkritikusan szembenézni a legfontosabb.
Többen azt a megoldást választják, hogy nincs TV az otthonukban. Egyetért ezzel az irányzattal?
Nem a készülék a fontos, hanem a tartalom. Azzal pedig már nem csak tévén és nem csak otthon lehet találkozni. Én, keresztény emberként hiszem, hogy nem szabad félni. A tévétől, a médiától sem. Külön iparág épül arra, hogy mennyire féljünk a médiától. Nem szabad, nem érdemes. Számos előny, a tudástársadalomban való részvétel, a részvételi társadalomban való magabiztosság származhat a média használatából. Lehet információt keresni, lehet összevetni, ellenőrizni. És igen, lehet tévedni. Az igazság nem csak a média felelőssége, hanem a saját igényességünké. Én tehát inkább a média magabiztos és tudatos használatát és nem a "száműzését" tartom jónak. Ami nem jelenti, természetesen azt, hogy ne lennék arról meggyőződve, aki tévémentes otthon mellett döntött, jól tette. Biztos vagyok abban, hogy így érzi jól magát: itt sincs tehát általános recept.
Azt mindenesetre megjegyzem, hogy a most 10-15 évesek és a nálunk is fiatalabbak körében egyre kevésbé lesz általános a tévézés; a konvergens, egy felületen összpontosuló médiává leginkább az okostelefon fog válni, ahogy ezt most látjuk. És még valamit hozzáteszek: a következő években a komplex rendszergondolkodás és problémamegoldás elengedhetetlen munkerőpiaci készségek lesznek. Ezek kialakításában pedig segítheti támogathatja a fiatalokat a média.
Napjainkban egyre több az egyszülős-, a mozaikcsalád vagy egyszemélyes háztartás. Sulykolhatunk-e egy ideálisnak tartott családmodellt akkor is, ha a társadalom többsége ettől eltér?
Egyrészt, nem csak az ideális családmodellt sugározza a média, mint azt már korábban mondtam. Több sorozat ma már azonos nemű szülőpárokat és gyerekeiket mutatja be, kicsiknek szóló animációs filmekben is megjelenik az egyszülős modell, dokurealityk készülnek mozaik celebcsaládokról és heti gyakorisággal közli a bulvármédia azt, ki-kit hagyott el, kivel kezd "új életet". Vagyis szó nincs arról, hogy csak az ideális - mi is egyébként az: a nukleáris vagy a kiterjedt? - családot látjuk, olvassuk a médiában.
Másrészt fontos hangsúlyozni, hogy a média családábrázolása egyfajta gondolkodásmódot, értékszemléletet is magában foglal. Meggyőződésem, hogy az a jó, ha ezt a szemléletet nyíltan vállalja a média és nem azt sugallja, hogy, amit bemutat az a legáltalánosabb vagy legelterjedtebb, esetleg a helyes. Ez olyan esetekre is igaz, amelyek az Ön által felvetett családmodelleknél kevésbé feltűnőek. Mint mondjuk a szülés médiaábrázolása. Merthogy ezt tipikusan a keservesen üvöltő, szenvedő, ziháló nővel mutatják be - mintha minden asszony sikítana, mikor világra hozza a gyermekét. Vagy az olthatatlan szerelem megfilmesítése, amelyben tulajdonképpen a jó szóból nem értő zaklató mindig célba ér. Ő az, akit a való életben letartóztatnak, mert fenyegetően, veszélyesen viselkedik. Sok olyan "modell" és "minta" érvényesül tehát a médiában, amelyet öntudatlanul, kérdések nélkül is magunkévá teszünk. Én ezt az öntudatlanságot tartom a legveszélyesebbnek, ami ellen harcolni kell.
Mit tehetnek a civilek és a családot értéknek tekintő média képviselői a családbarát szemlélet, közbeszéd kialakításáért?
A legtöbbet. Egyrészt azzal, hogy elhiszik, a család a legfontosabb téma. Mindenben ott van, mindenre magyarázatot ad, mindenkit érdekel. Másrészt, hogy megtalálják a hiteles történeteket, amelyek úgy lesznek 'szenzációsak", hogy ismerősek, hétköznapiak tudnak maradni, olyanok, amelyekben az átlaganya, átlagapa, átlagnagyi és átlagkamasz is magára ismerhet. Hogy meglátják a családot mindenben: abban is, amiben közvetlenül nem tűnik érintettnek. Mondjuk a nyugdíj-kérdésben, a biztosítótársaságok működésében, a pénzügyi nevelésben, a karriercélokban. Hogy felemelik a szavukat, hogy érdeket érvényesítenek. Azzal teheti a legtöbbet, hogy ki merik mondani: a család nem háttér, hanem előtér. Sokan dolgoznak ma ilyen újságírók, szerkesztők, civilek. Nekik azt kell elhinniük, hogy nem kell ahhoz millióknak látniuk, olvasniuk őket, hogy a munkájuk célhoz érjen és hasson. Nem a sokaság, hanem a jóság az igazi erő.
Ön a Családbarát Médiáért-díj szakmai zsűrijének elnöke, véleménye szerint a jó példák értékelése és bemutatása milyen hatást gyakorol a média családképére?
Egy díj felkiáltójel. Arra figyelmeztet, hogy ott történt valami. Valami fontos, valami figyelemreméltó, valami értékes. Amikor valaki díjat alapít, akkor értéket vall, amikor valaki díjat kap, azzal megjelölik. Ezek, szerintem fontos gesztusok, mert segítik a példaadást, a példakövetést. A Képmás családmagazin szerzőjeként és a zsűri elnökeként érdeklődéssel követem egy-egy újságíró családtémákban gazdag munkásságát, és örülök, hogy mindig a jelöltjeink, díjazottjaink között van. Azt is jó látni, hogy a hagyományosan bulvárabbnak tartott médiumokban milyen szép, mély, összetett, igaz képet rajzoló történetek elevenednek meg családokról. Ez a díj és a körülötte szerveződő, alakuló közösség mindenképp hathat a média családképére. De, és ez is nagyon fontos, a családok médiaképére is.
Halász Kinga, Budapestimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges