Szia, helló, kézcsók, viszlát!
„A köszönés a kommunikáció egy formája, mely során emberek szándékoltan egymás tudtára hozzák jelenlétüket, figyelmet mutatnak, és egyben valamilyen emberközi viszonyt fejeznek ki (általában szívélyest).” - mondja a Wikipedia
Másokat üdvözölni sokféleképpen lehet és kell. Nem mindegy, hogy mikor, hol, kivel és hogy épp találkozunk vagy búcsúzunk. Fontos, hogy a megfelelő időben, helyen és embernek megfelelően köszönjünk. Vagyis egyáltalán nem könnyű! Sokszor mi magunk, felnőttek sem vagyunk teljesen tisztában a vonatkozó szabályokkal. Tudod-e például, hogy a nők egymás közti köszöntésének mi a sorrendje? Nem, nem arra gondolok, amikor egyértelműen a 25 éves köszön elsőnek a 85 éves hölgynek, hanem amikor nem ilyen egyértelmű a helyzet… na, ugye!
Köszönj ám, de szépen!
Van olyan, aki életében soha nem szorongott bizonyos köszönési helyzetekben? Én emlékszem gyerekkoromban volt olyan, hogy inkább lassítottam és a bokor mögött elbújva megvártam suliból hazajövet, míg bizonyos személyek a házunkban lakók közül bemennek a lépcsőházba és már tuti meg is jött a liftjük, nehogy véletelnül köszönni kelljen. Sőt volt olyan bolt, ahová végül elkezdtem nem járni, mert köszönni kellett az eladónak...
Miért csak bizonyos esetekben volt ez?
Mert nem a köszönéssel volt gondom, hanem azzal, hogy kinek kellett köszönnöm. És – persze – a paranccsal, hogy „köszönj szépen!”.
Ma is borsózik a hátam, amikor hallom, hogy hangosan rádorgálnak az óvodáskorú gyerekre. Érdekes, magyarázkodást sose hallok utána, hogy miért, kinek és mit kellett volna mondania, csak annyi a lényeg, hogy a felnőtt (na, jó, leírom, anya, mert főleg tőlük hallani ezt, nincs mit tenni) áttette magáról a terhet és felelősséget a gyerekére, hogy ő nem csinál valamit „szépen”.
Struccpolitika helyett!
Nincs mese, a köszönést meg kell tanítani a gyerekeinknek! Viszont érdemes elkerülni mind magunk, mind gyerekünk nyilvános megszégyenítését ("Köszönj már a néninek!"), és tiszteletben tartani azt is, ha valami oka van a nemköszönésnek.
Álljon itt néhány tipp, ami talán neked is bejön, ha a te gyereked sem született illemtudó:
- Jöjjön elsőnek az örökzöld nevelési jó tanács, most is, mint mindig: mutass példát!
Mindig köszönj, ahol köszönni kell. Hidd el, résen vannak, ha azt látják, hogy te is „lógsz”, akkor mi alapon várnád el tőle, hogy ő másképpen tegyen?! - Mindig magyarázd el, hogy miért köszöntél és miért úgy, ahogy, és mondd el neki, hogy ő ekkor hogyan tudna illendően köszönni.
- Amikor már benne vagytok a gyakorlásban, akkor segíts neki előre, hogy most hol és kivel fogtok találkozni (pl.: bemegyünk a zöldségeshez és ha az idős néni lesz bent, akkor én is és te is mondjuk azt, hogy "Jó napot kívánok", ha pedig a ott lesz vele az unokája is, akkor neki is köszönjünk egy sziával, mert ő még gyerek.
- Ha rendszeresen nem köszön szinte senkinek vagy bizonyos embereknek, akkor kérdezd meg tőle, hogy mi ennek az oka. Simán lehet ugyanis, hogy valakitől mondjuk fél, és azért nem köszönti, mert pusztán távol akar maradni tőle. Ez esetben vár még rád pár beszélgetés.
- Soha ne szólj rá nyilvánosan és számon kérőn, hogy köszönjön. Még akkor sem, ha rólad fog pletykálni az egész falu, hogy milyen neveletlen a kölköd. Köszönni ugyanis, nem attól fog, ha nyaggatod, hanem ha megtanítod rá, hogy mikor, kinek, mit mondjon. Ha ezt be tudja gyakorolni, ha ebben önbizalmat szerez. Ez is egy tanulás.
Gyakorolnunk kell, és ennek a gyakorlásnak lehet egyik, kettőtök közt elhangzó mondata, hogy „köszönj szépen a néninek, amikor majd ideér". De nem akkor, amikor már benne vagytok a helyzetben és ezzel számon kéred őt.
Szerző: Blaskó Anna – 2 gyerekes édesanya, HR és munkaügyi szakértő, coach
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges