Mi okoz számodra legnagyobb örömöt a gyermekeiddel kapcsolatban?
A szeretet, amit kapok tőlük.
2 kisfiam van: 3,5 és 5,5 évesek. Nemcsak én gondolom így, hanem családtagjaink, barátaink is egyértelműen látják, hogy hihetetlen elevenek és mozgékonyak. Igazi kis energiabombák :)
A két fiú, teljesen más természetű és mindkettejüknél egyre inkább látom kikristályosodni a pozitív és negatív vonásokat. A pozitívumokat, úgy gondolom mindenképpen erősíteni kell, a negatív vonásokkal pedig feltétlenül úgy érzem dolgom van...
De hogy a kérdésre válaszoljak: a lelkük és a vagányságuk az, amit leginkább szeretek bennük.
Akár egy virágra is rá tudnak csodálkozni, ugyanakkor engem, mint édesanyjukat már több ízben is - maguktól! - megdicsértek (pl. ha új fülbevaló volt a fülemben, elmondták, milyen szép, vagy amikor fodrásznál voltam, megsimogatott a kisebbik fiam és gyengéden azt mondta, hogy "szép a hajad". Szóval fantasztikus érzés, amikor ilyen apróságokat észrevesznek és még meg is dicsérnek. Néha mondom is a férjemnek, hogy példát vehetne a fiúkról! :D
A vagányság nagyobbik fiam esetében elsősorban a sportokban mutatkozik meg. Nagyon jó labdaérzéke van, illetve pici kora óta folyamatosan "keresi a magasságot" - ergo mindenhova felmászik. Ez olykor elég ijesztő azoknak, akik nincsenek hozzászokva, én pedig hálát adok a jó Istennek, hogy ezidáig megúsztuk baleset nélkül.
A kisebbik fiam esetében a vagányság főként a beszédében/viselkedésében mutatkozik meg. Olyan szövege van, hogy már most is sokakat levesz a lábáról (vicces és egyben aranyos) Kivéve ha nem az van, amit ő szeretne... De ez a téma már a következő kérdéshez kapcsolódik.
Mi a legnehezebb számodra a gyermeknevelésben?
A szabályok betartatása, fegyelmezés.
Valójában mostanában több ponton is küzdök velük és ezt egyszóval úgy nevezném, hogy szófogadatlanság. Mintha valahogy kicsúsztak volna a kezemből. Bizonyára én is tehetek róla és a megoldáskeresésen vagyok, de úgy érzem segítségre szorulok.
Nagyobbik fiam nagyon mély és érző szívet kapott. Ez abban nyilvánul meg, hogy mind a fizikai, mind a lelki fájdalmakat szinte "túlreagálja". Ha csak véletlenül belerúg valamibe vagy ráesik egy játék a lábára (ez utóbbi épp ma történt) már a földön fekszik és szinte magánkívületi állapotba kerül és nagyon nehéz megnyugtatni. Úgy érzem ezzel a reakcióval feltétlenül dolgom van! (Még azelőtt, hogy iskolába kerülne, mert az oviban ezt talán még jobban elfogadják, de az iskolában már tartok tőle nem így lesz)
Lelkileg pedig bármi csalódás éri, csalódottan, kissé nyafogva, hisztizve mondja el (de legalább már ki tudom mondatni vele, hogy mi baja). Ez is fél siker.
Kisebbik fiam, napi szinten "lázad", nehezen működik együtt. Reggelente vonathoz megyek velük és folyamatos tortúra a készülődés. Rendszeresen megy a variálás, pl. ruha esetében: "én nem ezt szeretném", "segíts öltözni", "a másik cipőbe/sapkába" megyek. Itt jön a kérdés bennem, hogy meddig és miből engedjek?
Sok esetben olyan feszült leszek, hogy úgy aztán már tényleg nehéz kompromisszumot kötni.
A két testvér egyébként elég nagy hatással van egymásra, húzzák egymást jóban-rosszban egyaránt.
Annak ellenére, hogy sok a konfliktus közöttük, úgy érzem azt talán jobban kezelem, mint az anya-gyermek "egymásnak feszüléseket". Ez utóbbinál vágynék változásra.
Miért szeretnél részt venni a szülői kommunikációs tréningen?
Néhány hónappal ezelőtt vettem meg a "Beszélj úgy..." könyvet, és az útmutató ajánlása szerint először csak a képeket kezdtem el nézegetni, aztán alig vártam, hogy belekezdjek az olvasásba is.
Az első fejezet sokat segített abban, hogy közelebb kerüljek nagyobbik fiam érző szívéhez.
Aztán jött az egyik fejezet után a másik, és úgy éreztem átléptem egy másik "világba". A szüleim nem ezeket az elveket követve neveltek minket. Sőt... Rá kellett jönnöm, hogy egyes tulajdonságaimban miért váltam olyanná, amilyenné. És hihetetlen módon belém égett az - Uram bocsáss - "rossz" minta. Egy-egy szituációban ugyanazok a szavak/szó fordulatok szaladnak ki a számon, mint amiket annak idején édesanyám szajkózott. Pedig én mennyire másképp szerettem volna/szeretném csinálni!
Most, hogy már a könyv vége felé járok, ahol a leveleket lehet olvasni, bennem az a gondolat fordult meg, hogy "de jó lehet annak, aki részt tudott venni ilyen tanfolyamon"! Hogy mennyire más lehet neki, mint annak aki "csak" elolvassa ezt a könyvet. Ott van lehetőség gyakorolni, egymással tapasztalatot megosztani, tanácsot kérni...
Hát ennyire vágynék én, hogy a családi harmónia felé törekedhessünk, mivel férjem és magam is egyre inkább úgy érezzük, hogy eszköztelenek vagyunk. Valaki azt tanácsolta, 1-2 pofon és majd megtanulja a gyermek. Alapvetően nem szeretném ezt az irányt venni, de akkor hogyan érjem el, hogy ne kelljen egymás után 5x kérni valamit?
Bízom benne, hogy lesz alkalmunk a fenti kérdésekre választ illetve megoldást találni!
Tisztelettel:
THA
