Örökbefogadás anno 2.1

Már volt egy gyermekünk. A szükséges papírokat kitöltöttük és a testvérre vártunk. Behívtak minket a csecsemőotthonba, ahol 3 éves korig maradtak az elhagyott gyermekek.

Ők is érdeklődéssel figyeltek minket. Mindenki a maga módján mondta: „Tetszel nekem” vagy „Nem tetszel nekem!” Némelyikük elbújt a sarokba, mások elfoglalták magukat a játékaikkal, de többen körbe álltak, megérintették a szoknyámat, vagy csak nagy kíváncsi szemekkel álltak előttünk. Beszélni még nem tudtak, de a szemük beszédes volt. Leszel az anyukám? Hazaviszel engem? A szívem szakadt meg.

Egy kislányt vihettünk ki a teremből ismerkedni

Két éves éppen csak elmúlt. Az egyetlen szó volt, amit használt. „Jóódli” mondta, és kimutatott az ablakon. „Jóódli” mondta, mikor a folyosón sétáltunk, vagy a labdát gurítottuk. Letelt az ismerkedési idő, és szorosan kapaszkodott a szoknyámba, jelezve a reményt és a kétségbeesést. Megkérdeztük a fiunkat, akivel együtt mentünk a találkozókra.

Szeretnéd ezt a kislányt testvérednek?

A válasz egyértelmű volt és három látogatás után már tudtuk, hozzánk tartozik. Összepakolták a kevéske holmiját, és kézen fogva kimentünk az udvarra. Beültünk az autóba, a két gyerek egymás mellett ült nagy egyetértésben.

Sírás nem volt, és végleg elhagytuk a csecsemőotthont az új családtaggal együtt. Minden nagyon természetesen történt. Készültünk a gyermekáldásra, közösen alakítottuk ki a gyerekszobát. Előre megvettük a kislányruhákat, a pelenkákat - hiszen még arra is szükség volt.

Hazaértünk, és bementünk a berendezett gyerekszobába. Megmutattuk az ágyat, ahol aludni fog, a szekrényt, ahol a ruhái vannak és a játékokat a polcon. Egy szó nélkül mindent végignézett, mindent természetesnek vélt, és látszott rajta a megnyugvás. Hazaérkezett. 

Ismerkedés

Ahogy a családba született gyermekünket is meg kell ismernünk, az örökbe fogadott gyermekünket is napról napra ismerjük meg. Milyen, ha fáradt? Mikor alszik? Mit szeret enni? Megrágja-e az ennivalót? Sok-sok kérdés és tapasztalat jut minden napra.

Megtudtuk a lányunkról, hogy nem látogatták az otthonban, és a szülőanyjától el kellett venni, mert nem táplálta a kisbabáját. Egy gyermeknek lett gyermeke, aki nem kapott ételt és szeretetet. Nem tudjuk mennyire mély nyomot hagy egy kisbabában ez a szörnyű tapasztalat.

Gyermekotthoni élet: sómentes táplálkozás, és a pépes ételek. Az orvosi vizsgálat szerint egészséges volt, de kétévesen a 80 cm magasságához, 8 kilogramm volt a súlya. A legkisebb még normális testalkat. Rámutatott a csapra és azt mondta „csöpög”. Így kezdődött. A paradicsom sokáig „papacsom” volt. Lassanként beszélni is megtanult.

Picike kislányunk életvidám volt, de gyakran betegeskedett. Ahogy telt múlt az idő óvodába írattuk és én is visszamentem dolgozni. Annak idején nem volt nagy baj, ha a gyerekbetegség idején az anyukák otthon maradtak. A munka megvárt, és nem bocsájtottak el miatta. Az óvodából sokszor hívtak, mert sokfajta allergiától szenvedett és minden kis megfázástól befulladt. 

Bátyuskája gyakran felkelt és betakargatta a kishúgát. Éjszaka sétált a lakásban. Az ágyunk melletti szőnyegre költözött és a szuszogása ébresztett fel. Reggel panaszkodott, hogy nagyon fázott az éjjel, ami nem csoda hiszen hajnalban az előszobában találtam meg a takaróját.

Manapság gyakran hallom, hogy a gyereknek rossz az étvágya. Én minden nap főztem, mert este a vacsoránál tudtunk mindannyian leülni az asztalhoz és mindenről beszélni. Kivel, mi történt? Volt-e valami élmény, amit megoszthattunk egymással?

Akkor tudtuk meg az első életre szóló sérülést. Az evés mindig nagyon fontos volt a lányunk számára. Nem úgy, mint a gyerekeknél általában, hogy méricskélik az adagok nagyságát: kié a nagyobb? Bármennyi volt még a saját tányérján, először mindig a másik tányérján levő maradékot ette meg, és aztán folytatta a sajátját. Ha valaki viccesen a tányérjába nyúlt, sírás volt a vége. A vasárnapi ebédet főztem, mellettem állt, potyogtak a könnyei, mert olyan nagyon éhes. Hihetetlen, de nem tudott várni 30 percet, amíg elkészül az ebéd.

Az iskolai menzát nem szeretik a gyerekeknek. A mi lányunk sokszor szívesen megette az ott főzött ebédeket. Főleg a sárgaborsó főzeléket szerette. A fiam ugyanakkor éhesen jött haza, még a szagát se bírta elviselni. A tanév végén a munka befejezését azzal ünnepeltük, hogy elmentünk egy pizzázóba.  

Ezek a kis családi kiruccanások olyan fontosak voltak, hogy felnőttként is boldog emlékként emlegették a gyerekek. A szeretetnyelvek közül az ennivaló kiemelkedő fontosságot jelent a mai napig is. Sajnos annyira nehéz ezen túljutni, hogy az éjszakai zugevés és napokig való éhezés váltogatja egymást felnőttként is.

A kamaszokkal általában nehezebb az élet

Az iskolában szorgalmas tanult kislányunk. Logikai tantárgyak nehezebben mentek, de a memoriterekben jó volt. Számolni is tudott, ha csak megtanult szabályokat kellett alkalmazni. Így aztán közgazdasági középiskolába jelentkezett és két évet végzett el belőle.

Akkor jött a kamaszkori sokk. Azt vettem észre, hogy csak a sarokig megy el, onnét visszafordul. Egész nap otthon ült a behúzott függönyök mögött. Tudtam, hogy baj van. Felfedeztem, hogy vágások vannak a karján. A legnehezebb feladat meggyőzni egy kamaszt arról, hogy orvosra van szüksége. De a helyzet egyre romlott, már a lakásból sem lépett ki. Csak ült az ágyán és amikor hívtam, hogy jöjjön ebédelni nem mozdult. Megkérdeztem, hogy mit csinál? Olyan választ kaptam, amire senki sem számít. „Nem tudom elhatározni, hogy felvegyem a papucsom.”

Sikerült belátnia, hogy kezelésre van szüksége. Akkor jött a másik rémség. Elviselhetetlenül pörgött, éjszaka sem aludt. Mindig beszélt, és mindenkinek az idegeire ment. Mániás szakaszban nem tudtuk kontrollálni a tevékenységét. Mentem utána, hogy megkeressem hol van és mit csinál? Természetesen ekkor sem akart kezelésre járni, egészen addig, míg egy kudarc hatására megint búskomor lett. Eljött velem az orvoshoz, ahol megkapta a diagnózist és a kezelést. Az iskolát már nem tudta folytatni, de sikerült munkát vállalnia. Ebből a betegségből nem lehet meggyógyulni, de lehet valaki tünetmentes.

Csak a szeretetünk segítette őt, a betegség legyőzésében, és sikerült leérettségizni, sőt szakmát is tanult. De a trauma, amit elszenvedett baba korában egész életére hatással van.

Anya vagyok, sőt már nagymama is

A lányom már felnőtt, és önálló életet él. De én még gyakran aggódom miatta. Ha nem veszi fel a telefont, nem hív vissza – mi lehet az oka?

Gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a történetet. Azért írtam nevek nélkül, mert ez a történet nem csak az enyém. Ott feszül benne egy nehéz élet kezdete, melynek történetei közösek, de nem biztos, hogy nyilvánosak. Azért döntöttem mégis az írás mellett, mert gyakran olvasok szép, felemelő örökbefogadási történeteket. Ritkán tudunk arról, hogy milyen nehézséget jelent egy ilyen élethelyzetben élni. Van még a tarsolyomban és lesz folytatás.

 Szerző: Kovács Veronika

- Miskolcimami -