Kétségeim voltak, nem hittem,hogy megmarad. Az orvosom az első hüvelyi ultrahangon azt mondta, hogy neki úgy tűnik méhen kívüli a terhesség, de menjek vissza egykét hét múlva, akkor több kiderül,mert még kicsi.
Napokig csak sírtam! El voltam keseredve a bizonytalanságtól, a félelemtől, hogy mi lesz most?…Megint.
Eljött a nap mikor vissza kellett menni…az orvosom végre jó hírekkel szolgált! Mindent rendben talált, a baba méhen belül volt, rendesen meg is tapadt, de úgy gondolta egy kis rásegítés nem fog ártani és felírt egy tapadást segítő gyógyszert, hogy biztosan megmaradjon. Végre meg tudtam nyugodni és boldog voltam. Nem is gondoltam, hogy ezzel még nem értek véget a megpróbáltatások. Az ilyenkor szokásos rosszullétek elmúltak, de mindig azt éreztem, hogy valami nem kerek.
Kb. 5 hónapos terhes lehettem, amikor elkezdtem terhes tornára járni, de az első alkalom után rosszul lettem. Nem tudtam mi lehet a bajom, de tudtam, hogy ez nem jelent jót. Szerencsére az orvosom pont akkor délután rendelt így bejelentkezés nélkül elmentem hozzá és már az asszisztensnőnek elmondtam mi a problémám. Azonnal megnézték a vérnyomásomat és magas volt. Innentől kezdve folyamatosan megfigyelés alá lettem helyezve. Állandó jelleggel nézték a vérnyomást és a vizeletből a fehérjét.Utána olvastam, hogy ezek minek lehetnek a tünetei: a terhességi toxémiát dobta ki a kereső. Hétről hétre egyre rosszabbul voltam,sokszor úgy feküdtem le,hogy nem tudtam megérem e a reggelt. Akkor már biztos voltam benne, hogy igen toxémiás vagyok.
Mikor az orvosom látta, hogy baj van befektetett a kórházba,hogy ha valami baj lenne, azonnal be tudjon avatkozni. A 35. héten sürgősségi császármetszést kellett végrehajtani,mert a toxémia már veszélyeztette mind a baba, mind a én életemet. 180-as vérnyomással toltak be a műtőbe. Gerincérzéstelenítőt kaptam, és amikor már nem éreztem semmit, megkezdték a műtétet. Amiből sokat nem érzékeltem volna amúgy sem, mert a magas vérnyomástól pár másodpercre még az eszméletemet is elveszítettem.
Az altatóorvos megpróbált szóval tartani, néha még meg is paskolta az arcom,hogy éberen tartson. A műtét nagyon hamar megvolt az orvosom elmondása szerint. A magzatvíz már zöld volt, mikor a lányomat kivették a pocakomból. Szóval nem sokon múlott a kettőnk élete. Köszönöm az orvosomnak ezúton is,hogy időben megtette amit meg kellett és így megmentette az életünket. Az altatóorvosnak és a szülésznőnek pedig a lelkiismeretes munkát anélkül, hogy bármit is kaptak volna ezért.
Mivel így a lányom koraszülött volt így őt a gyermekmentő szolgálat egy másik kórházba vitte, szóval csak pár pillanatra láthattam Őt. Míg én lábadoztam Ő egy másik kórházban. Nem volt épp idilli kezdés kettőnk számára. Aztán sorra jöttek a hírek, hogy kétszer kellett újraéleszteni, ismeretlen eredetű görcsei voltak, amit nem tudták, hogy mitől van. Nem bírtam tovább ki kellett mennem hozzá. Látni akartam, mert nem tudtam életben marad e?
A csövek még bennem voltak, de engem nem érdekelt, az orvosom engedélyével kimehettem meglátogatni Őt! Olyan kis védtelen volt…de az ottani orvosok is nagyon kedves és lelkiismeretes csapatból állt.
Azt mondták fel fog nőni és erős, talpraesett kislány lesz belőle. Nem tévedtek! :)
Aztán én trombózissal egy másik kórházba kerültem. Innentől kezdve kb. egy hónapig nem láttam a gyermekemet, csak az a fénykép volt, amit a gyermekmentő szolgálat csinált mikor elvitték. Senkinek nem kívánom ezeket a perceket: nem látni a gyermeked hetekig, mikor nem tudod táplálni őt, ahogy kellene, magadhoz ölelni, megsimogatni.
De minden rossz jóra fordult. Már 11 éve éljük együtt a mindennapjainkat. És nagyon sok örömöm van benne. Rebekának hívják, és két éve kítűnő tanuló. Kitartó, küzdő szellem.
Nagyon hálás vagyok, hogy végül is mindennek ellenére egy ép, egészséges gyermeket nevelhetek.
Bobo
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
