- Kishúgit szeretnék!
- Olyan jó lenne egy öcsike!
- Persze. Majd kiabálunk hangosan a gólyának! – válaszoltam, kissé szomorúan mosolyogva.
Kiabáltunk. De a fránya gólya a füle botját se mozdítja.
Először csak „adtunk a dolognak egy esélyt”, aztán „tervszerűen dolgoztunk rajta”, majd „ha jönni akar, úgyis jön” hozzáállással viszonyultunk a dologhoz.
Teletek a hónapok. Egyik a másik után. Eredménytelenül.
Minden alkalommal szilárdan hittem, hogy most ez az, ez a mi hónapunk. Nem az volt. Sosem.
Nőttek a gyerekek, nőtt a kinőtt ruhák, megunt játékok kupaca. Át kellett válogatni. Nehéz szívvel csomagoltam: ez még talán jó lesz valakinek, hiszen csak egy kis folt van rajta. Ez a másik, reménytelen, nyomott hagyott rajta a játszóteres korszak és a két gyermek. DE voltak a ruhák között igazi szépségek, alig használt darabok. (Olyan gyorsan nőnek!) A szívem szakadt, mikor azt is dobozba tettem és ráírtam „Gyusziéknak”. Nekik nemsoká megszületik a csodás kisfiuk. Rá még tökéletesek lesznek a kis bodyk, tipegők, rugdalózók.
Elcsomagoltam, de titokban reménykedtem. Reménykedtem, hogy talán a következő hónapban. Az biztosan a miénk lesz. Kell, hogy lássák fent, - vagy akárhol, ahol eldöntik, hogy hova születnek meg a babák – hogy itt szeretnénk, várjuk, jó helyen lenne.
Talán nem látják.
Két évet vártam. Sok? Kevés? Nem tudom. Azt tudom, hogy 24 visszautasítást kapni egy kérésre sok.
… Boldog és teljes a családunk. Azt hiszem erre szokták mondani, hogy irigylésre méltó. Elégedett vagyok. A gyermekeim okosak, szépek és egészségesek. A férjem nagyszerű ember… Mégis kicsit üres vagyok. Ma megint nemleges választ kaptam.
Azt hiszem, elfogadom. Talán el tudom.....