Kicsit szégyellem magam, mert bár tudom, hogy az 1848/49-es szabadságharc és eredményei az újkori Magyarország egyik legmeghatározóbb eseménye, volt idő, amikor napra pontosan el tudtam mondani a márciusi eseményeket és kívülről fújtam a 12 pontot, most még sem ez ugrik be. Ami beugrik az két emlék, két különböző március 15-i ünnepségekről.
Amikor a gyerekek apjával még nagyon friss volt a kapcsolatunk, még lazák voltunk és nagyon, tényleg nagyon fiatalok, elhívott magával a Hősök terére az ünnepségre. A megemlékezés után, javasolta, hogy üljünk be valahová, enni valamit. Én javasoltam, hogy, majd hazafelé együnk valamit, de az én 19 éves lovagom, hajthatatlan volt, úgyhogy beültünk egy étterembe a Városligetben. Amikor megláttam az árakat, elsápadtam, hogy fogja ez kifizetni? Kínomban megkerestem a legolcsóbb főételt – egy uborkasalátát magában mégse kérhettem – ez volt a tojásos nokedli, és azt kértem. Ma már csak mosolygok rajta, de akkor feszengtem rendesen.
A másik már felér egy szabadságharccal, legalábbis nekem. Mert ugye, adott volt egy aggódós-szorongós nő, egy január végén, nem éppen zökkenőmentesen született csecsemő, másfél szoba, meg két macska. Amikor hazavittem a fiamat, hideg tél volt, szó se lehetett semmiféle kimászkálásról. A védőnő, meg minden alkalommal rám hozta a frászt, hogy a macska miatt, a gyerek tuti meg fog fulladni, mert vagy ráfekszik az a démoni dög, vagy a direkt e célból elhullajtott szőre miatt nem kap majd levegőt. Én meg elhittem. Ezért a másfél szobából a félszobába költöztünk. Az igény szerint szoptatott gyerek nagyjából állandóan igényt tartott rám, ezért heteken keresztül egy 8 négyzetméteres szobában kuksoltam. És aggódtam. És szorongtam és már-már meg is bolondultam. És ez nem vicc. Csoda, hogy ez a bezártság az esetemben nem fordult át depresszióvá vagy valami annál is rosszabbá.
Aztán eljött március idusa és a gyerek apja csak úgy, minden megfontoltság nélkül nekem szegezte a kérdést, hogy nem megyünk ki a megemlékezésre? Csak álltam ott és néztem, hogy ennek elment az esze. Kimenni?! Gyerekkel?! Ebben a hidegben?! A sok ember közé?! És hogy fogom szoptatni?! És pelenkázni?! És egyáltalán szabad nekem elhagyni a társas magánzárkámat?!
Két napig izgultam a nagy esemény előtt. Százszor pakoltam ki meg be a pelenkázótáskát és százszor jelentettem ki, hogy nem megyünk sehová. Röhejesen hangzik, de úgy voltam már, mint az egyszeri patkány a kísérletben: már akkor se megy, ha szabad neki.
Aztán eljött a nagy nap, felkokárdáztuk magunkat, és elindultunk. Százszor borultam ki, és százszor fogadtam meg, hogy én ilyet többé nem csinálok. De megcsináltuk. Kiszabadultam. És elkerült a depresszió, mert mentünk. Nekem ez volt a saját ki szabadságharcom, megvívtam és győztem. És rájöttem, hogy az anyaság nem rabság, nem kell annak lennie.
Később már a macskák meg az ő szőrük miatt sem aggódtam annyit. Eszük ágában sem volt ráfeküdni a gyerekre, sőt, amint rájöttek, hogy az ordibáló csomag helyváltoztatásra is képes, nem győztek menekülni előle.
Az óvodából hazafelé – gondoltam ne legyen már ez a gyerek teljesen tudatlan – tettem egy gyenge kísérletet, hogy meséljek a Szabadságharcról, a reformokról, a függetlenségről meg a változásról, amit magával hozott. Eleinte még érdeklődő volt, majd kiült az arcára a teljes értetlenség, végül már pont egy kicsit se figyelt rám. Akkor bevetettem az aduászt, a huszárokat, na ez hatott. Lőttem vele egy jó kis öngólt, mert egész délután és este kereshettem a tavaly valamelyik vásárban beszerzett fából készült kardját, amit pont én dugtam el hónapokkal ezelőtt, mert a játék hevében jól kupán csapta vele a húgát. Egyszerűen nem emlékszem hová tettem, de szerencsére nem lett meg. De csak időt nyertem. Az idei ünnepséget az apja biztos vesz neki másikat...
Szerző, kép: Mészáros Edit, édesanya
Forrás: Budapestimami
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges